Sziasztok!
A gyermekvállalás rögös útjára lépve azt kellett hogy tapasztaljam, a férjemen kívül nem igazán tudom mással megosztani a gondolataimat. Elkezdtem fórumokat olvasni, majd Facebook csoportokba belépni, azonban sokszor még így is úgy éreztem, hogy néha bennem maradnak (rossz) érzések. Ez a blog fog lenyomatául szolgálni annak, hogy közel 26 évesen hogyan élem meg a meddőséget, hogyan dolgozom fel a nehéz pillanatokat és remélhetőleg az út végén egy gyermek is vár rám.
De hogyan is kezdhetnék neki egy bemutatkozó bejegyzésnek? A legegyszerűbb talán az első menstruációtól nekiindulni a dolgoknak. 13 éves voltam és borzasztó rosszul érintett. Hosszú, közel 40 napos és fájdalmas ciklusokkal lettem megáldva, amit felmenőim a női léttel együttjárónak tekintettek. Így én szenvedtem és kapkodtam be a látott minta szerinti Nospa-t, Cataflamot, Algoflex-M-et és társaikat. Sokszor alig éltem ezen alkalmakkor, volt hogy a menstruáció kezdetén a hányás a hasmenéssel váltakozott.
Nőgyógyászhoz az első szexuális kapcsolatom miatt jutottam el, ahol “természetesen” vérvétel nélkül felírtak fogamzásgátlót és a szedése alatt kicsit könnyebb volt a nehéz napokat megélni. Aztán szerelmek jöttek, szerelmek mentek és belépett a leendő férjem az életembe. A lánykérés után megbeszéltük, hogy mivel mindketten családcentrikusak vagyunk, nem bánnánk, ha már az esküvőn is hárman lehetnénk egy pocaklakóval együtt.
Annyi mindent lehetett az interneten olvasni: várj 3 hónapot, amíg kiürül a gyógyszer; ne várj, mert nagyobb ilyenkor a teherbeesés lehetősége, nehéz ilyenkor dönteni. Míg egy nőgyógyász véleménye alapján úgy döntöttünk, hogy nem várunk, jöjjön, akinek jönnie kell. De nem jött…. Ekkor még lelkesen a 29. nap körül teszteltem egy szép nagy negatívat, ami után iszonyatos csalódottság öntött el. Fiatalok vagyunk, egészségesek, vitaminokat is szedek, hát ez meg hogy? Miért nem sikerült? Annyira szerettük volna, hogy nem is gondoltunk arra, hogy nem jön össze.
Arra pedig végképp nem, hogy még egy év múlva sem. A kivizsgálások elkezdődtek, hormonok (elvileg) rendben, férjnek spermakép rendben, HSG átjárhatósági vizsgálat rendben, nincsenek elzárt petevezetők. Jöhetett a PCT teszt, vagyis az együttlét utáni vizsgálat. A méhnyakban levő váladékból mintát vett az orvos, majd fél órával később jött a lesújtó eredmény: 5-6 álló spermium van mindössze benne és a nyák sűrű, esélyük sincs feljutni. Ha gyermeket szeretnénk, csakis az inszemináció jöhet szóba.
Azt már az elején megbeszéltük a férjemmel, hogy ha nem is bármi áron, de nagyon szeretnénk gyereket. Ebbe az inszem és a lombik egyaránt beletartozik, így beléptünk az asszisztált reprodukciós körforgatagba. Csak hát a vizsgálatok közben egy elég nagy porszem került a gépezetbe, amit sokáig tagadni akartam. Az inszem előtti első megbeszélt ultrahangnál az orvosom megint nem volt elérhető, akárcsak a HSG-nél, pedig magánrendelésre jártam hozzá. Be kellett látnom, nem foglalkozik velem, velünk, hiába a kidobott pénzt, a bizalmam elveszett.
A meddőséggel folytatott küzdelmet pedig nem akartam még megspékelni azzal, hogy az orvoshoz is gyomorgörccsel megyek, hogy vajon ott lesz-e a megbeszélteknek megfelelően, vagy nem folytathatjuk a kezelést, mert örökké máshol van, így döntöttem: orvost váltok. A mai naphoz képhez 1,5 hónapra kaptam időpontot egy kifejezetten meddőségre specializálódott orvoshoz, ami sajnos messzebb van, mint szeretném, de inkább várok egy megfelelő orvosra, akiben bízhatok. Hiszen hiába vagyok csupán 26 éves, gyermekem csak segítséggel lehet. Ebben pedig most már nem ismerek megalkuvást, olyan orvos kell, aki komolyan vesz és segít a gyermekáldás létrejöttében. Remélhetőleg minél hamarabb…
